Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ókori görög építészet

2011.08.06

 ett.

Világkép a görög ókorban: a káosz a jelenségek megjelenési formája, melyben a rendet a forma teremti meg . A kozmosz a formák összessége. A forma számmal mérhető illetve kifejezhető. A lét a szám képmása, felaprózott jelenségei megszámlálhatóak, számjegyekkel felírhatóak - mai kifejezéssel élve "digitalizálhatóak". A természet az ésszerű rend mintaképe, lemérhető arányokkal és pontos formákkal. A természetes formák egysége harmóniát alkot, utóbbi elérése alkotja az élet célját és ez a művészet alapvető, legfontosabb témája. A művészi mondanivaló kifejezéséhez elégséges kevés téma tökéletes kidolgozása (képzőművészetben az atléta alakjának tökéletes megformálása, építészetben a templomépítés). A tudás előjoga demokratizálódik. Az előtörténet: Kréta és Mykéne. A görög törzsek letelepedése. Földhiány, gyarmatosítás. Önálló városállamok alapítása, közös nyelv és kultúra fenntartása. Közös fellépés a támadó külső ellenség ellen. A görög városállamok szövetsége majd egyesülése a hellenizmus korában. Az ókori görög építészet előzményei. A krétai palota. Mykéne vár-város- és sírépítészete. A megaron típusának kialakulása a neolitikus lakóházból. A görög templom típusai a dór és jón templom példáinak összehasonlításával. Olymposz, Korfu, Selinus, Poszedonia, Delpho illetve Epheszosz, Aigina templomai. A színezett épület. Az "össz-görög" stílus kialakulása: Partheon és az athéni Akropolisz épületei. Az ókori görög város típusai: nőtt és tervezett -gyarmati - városok, a metropolisz kialakulása a gyarmatokon. A hellenizmus korának építészete.

Az ókori görög kultúra előtörténete a Földközi tenger barátságos szigetén, Krétán játszódik. Másik színhelye a Peloponézosz félszigete: Mykéne, Tirynsz és Argolisz. A görög kultúra virágzásának idején Kréta szigete csendes, jelentéktelen vidéki tartomány volt és Mykéne környékén is alig emlékeztet valami a korábbi idők gazdagságára és fontosságára. Csupán a szájhagyományban és a krónikákban, no meg az ókori görög irodalomban - mindenek előtt Homérosz Iliászában és Odisszeájában - emlékeztek meg e vidékek dicső múltjáról, e történeteket azonban maguk a görögök is csupán kitalált históriának tartották.

A korszak tárgyi emlékeinek felfedezését egy megszállott német kereskedőnek, Heinrich Schliemannak köszönhetjük. Schliemann korai ifjúsága óta vakon hitt a legendák igazságában, melyekhez később is makacs kitartással ragaszkodott. Ásatásokat szervezett, melyek sikerében a tudós világ soha nem hitt igazából. Kitartó következetessége és ember feletti fáradozásai 1870-ben végre meghozták az óhajtott sikert.

Schliemann előbb a hissarliki dombon Homérosz Trójájának romjait találta meg, majd néhány évvel később, 1876-ban a peloponézoszi Mykénén a Tróját ostromló fővezér, Agamemnon főhadiszállását tárta fel. 1884-ben Tirynsz erődjét ásta ki a földből. Felfedezéseivel az egész világ előtt bebizonyította, hogy a trójai háború megtörtént esemény volt. Ennek hatására indult meg Kréta szigetén is a kutatás. Minosz krétai király nyomait keresve 1900-ban az angol Arthur Evans feltárta Knosszosz palota-együttesének maradványait, majd egy francia kutatócsoport a sziget más, földben rejtőző ókori emlékeit is felfedezte. Ma már nem szorul bizonyításra, hogy Kréta és Mykéne történelemének ismerete nélkül sem a térség későbbi története, de építészeti fejlődése sem tanulmányozható.

Kréta szigete a Földközi tenger keleti részén fekszik, nagyjából egyforma távolságra a peloponézoszi félsziget , Kis-Ázsia és Egyiptom partjaitól. A sziget szerencsés elhelyezkedése tette lehetővé, hogy az itt élők ellenőrzésük alá vonják a Kr. e. 3 évezredben kibontakozó Földközi tengeri kereskedelmet. A kereskedelem vált aztán a sziget gazdagságának és kultúrájának egyik fő forrásává.

A krétai életre mindig a nyitottság és a köznép viszonylagos szabadsága és jóléte volt a meghatározó. Mindez a sziget építészetét is nagyban jellemezte. Az építészeti korszakokat "palotakorokra" szoktuk bontani, jelezve ezzel, hogy a fejedelmi palota és az a köré települő város megépítése és fejlesztése volt a krétai építészet legfontosabb feladata. Ezzel szemben templomot alig építettek, csupán egy-egy szentélyt állítottak fel. A krétai világkép alapját a természethit adta.

Az első palotakorszak emlékeit Kr.e. 1700 körül földrengés pusztította el. Homérosz története a második palotakor idejében játszódtak (17-15. évszázad Kr. e.). A palotákat a terep adottságaihoz igazodva, laza, oldott tömeggel, a rendeltetésnek legjobban megfelelő alaprajzi elrendezéssel építették. Ami az ókor más építészeti alkotásaitól alapvetően megkülönbözteti ezeket az épületeket, az a külső tér és természet felé való nyitottságuk, a nyílásokkal gazdagon ellátott külső homlokzatok.

A korszak egyik jellegzetes épületegyüttese a knosszoszi palota (26. ábra)(6. kép). A palota központjában 30x55 méteres nagy belső udvar helyezkedik el, ennek nyugati oldalán voltak a reprezentatív helyiségek - trónterem és két, középen két-két pillérrel alátámasztott térség - talán szentély vagy más, kultikus célokat szolgáló helyiség. Az épület több emeletes volt. A trónterem felett fogadótermek, máshol raktárak és a palota személyzetének lakóhelyiségei voltak találhatók. Maga a királyi lakosztály az udvartól délre kapott helyet, több szinten. Az egyes szinteket sajátos kialakítású lépcsőterek kötötték össze, ezeket oszlopfolyosókkal szegélyezett világító udvarok gazdagították. A palota helyiségeit fények, árnyékok, sajátos átlátások, különös térkapcsolatok gazdagították és adtak a belső terek sorának emberséges, barátságos hangulatot.

Érdekes az oszlopok kialakítása (27. ábra): törzsük alulról felfelé vastagodik: a gerendák megbízható, jó feltámasztását párnaszerű, gyűrűs fejezet és négyzetes átmeneti tagozat - abakusz - biztosítja. A szerkezeti megoldás láthatóan a függőleges és vízszintes tartószerkezet jó kapcsolatát szolgálta. Az oszlopok ilyenforma kialakításának azonban bizonyára más, eszmei jelentősége is lehetett, hiszen ez a jellegzetes oszlopforma a kő kapuk feletti teherelhárító kőlemezen, két oroszlán között is megjelent.

A krétai települések gazdag alaprajza Elő-Ázsia legkorábbi településeire - Catal-Hüyük - hasonlít. Hiányoznak a településszerkezetből a kitüntetett irányok, tengelyek, utcák és terek. Az épülettömegek a maguk természetes formájában és változatosságában kapcsolódnak egymáshoz és a környező tájhoz. A lakóházak építőanyagai is egyszerű, természetes anyagok voltak. Általában favázas épületeket építettek, a gerenda- és oszlopközök kitöltésére agyagot vagy tört követ használtak.

A mykénei építészet a 14-13. században érte el fejlődésének csúcspontját. A peloponézoszi félsziget lakói minden valószínűség szerint keleti irányból, Kis-Ázsiából érkeztek: újabban feltételezik, hogy a görögök betelepedésének első hullámával érkeztek. Körülményeik, letelepedési helyük merőben más volt a krétaiaknál és ez meghatározta társadalmuk felépítését, szokásaikat és építészeti stílusukat is. A félsziget mostohább viszonyai között zárt és szigorú katonai felépítésű társadalmi rend alakult ki. Kapcsolatuk Krétával igen szoros volt. Sok mindent átvettek a szigetlakók kultúrájából és életszokásaiból és azt sajátos körülményeikhez alkalmazták.

Az építészet feladata a magaslatokra épített vár, erődített település megépítése volt. Emellett jelentős sírépítményeik is fennmaradtak ebből a korból. Utóbbi legismertebb emlékei a mykénei vár (28. ábra)(7. kép) közvetlen közelében található fejedelmi sír, mely Atreusz kincseskamrája néven vált ismertté. Míg a megalitikus kor Európájában általában közös sírba temetkeztek, addig Mykénében - elő-ázsiai és egyiptomi mintára - ismét egy-egy kiemelkedő egyéniség számára építettek monumentális síremléket. Atreusz kincsesháza kör alaprajzú kőépítmény, lefedése álboltozat - azaz egymás fölé előrenyúlóan - konzolosan - rakott, felfelé szűkülő, gyűrűs kősorok, melyek kiálló éleit aztán a kövek gondos megfaragásával sima, íves felületté alakítottak.

A méhkaptár formájára emlékeztető sírépítmény 14,5 méter átmérőjű, magassága 13,2 méter: önmagában is csodálatot keltő méretű építmény. Ami azonban még fontosabb, térhatása újszerű, igazi térélmény forrása. A korábbi időkben az építészeti terek mindig zárt és kötött formájúak, jól érzékelhetően az építmény tömegéből kivájt "üregek". Atreusz kincsesháza fölé vékony burokként borul a szépen megformált, kváderkövekből összeillesztett álboltozat, mely lényegében a monumentális hatású teret burokkal vonja be. A tér tehát már nem következménye, sokkal inkább előidézője az építészeti formának. Hasonló szemléletű formálással csak sokkal később, a római birodalom késő időszakában találkozunk majd Rómában, a Pantheon épületén.

A mykénei várakat mindig magaslatra építették (29. ábra). A falakat három métert is meghaladó méretű kőtömbökből rakták össze, az erődítések fala sokszor a hét-nyolc méteres vastagságot is meghaladta. A szóhagyomány úgy tartotta, hogy e köveket földöntúli lények, "kyklopszok" rakták össze, innen a "ciklopfal" a kőfal ma is használt megnevezése. A kapuk előtt falszorost alakítottak ki, két oldalon álboltozattal fedett, kétoszlopos tornáccal: ezt a megoldást később a görög várak építői is átvették (propylaia). A legjobb állapotban fennmaradt várat Tirnysz városában találjuk (30. ábra).

A mykénei lakóház alapformájából alakult ki a megaron, a paloták reprezentatív dísztermének típusa. Egyterű, kő alapokra szárított téglából rakott építmény volt, közepén tűzhellyel, felette nyílással, mely valószínűleg a füst elvezetése mellett a belső tér megvilágítását is szolgálta. A korai görög építészet a megaron formáját pontosan átvette: a típus a görög templom közvetlen előképévé vált.

A mykénei társadalmat Kr.e. a 13. században a dór törzsek benyomulása sodorta el. A dórok építészete már a görög ókor történetének része: a görögök letelepedése a Peloponézosz félszigetén Kr.e., a 12. században vette kezdetét. A Balkán félszigeten a három görög törzs telepedett meg: a korintoszi földnyelve és a Peloponézosz keleti része dór uralom alá került, Attika és a közeli szigetek a jónoké lettek, a nyugati területek pedig nagyobb részt az eoloké.

A letelepedés utáni évszázadokban gyors egymásutánban megindult az egyes görög törzsek kirajzása. Először a közeli szigeteket népesítették be, majd Kisázsia nyugati partjait. Ezek a területek gyorsan beleépültek a görög társadalomba és kultúrába. Mivel a meghódított vidékek sem látszottak elégségesnek a letelepedésre, ezért a fokozódó földhiány egyre nagyobb ütemben gyorsította a "kolóniák" kialakítását, a gyarmatosítást. A "fejlett" Kisázsia meghódítása után a kevésbé kultúrált "nyugat" benépesítése is megindult. Az első nyugati telepesek Itália déli részé, Nápoly környékén telepedtek le, majd Szicíliában is megindult a városalapítás.

Nagyjából a Kr.e. 7. évszázadra kialakult "Nagy-Görögország" területe. Ezután ismét kelet felé terjeszkedtek a görögök: ennek fő iránya ezúttal a Fekete-tenger partvidéke volt. Az ókori Görögország fénykorában már megközelítőleg ezerötszáz városállam létezett. Ezek mindegyike független társadalmi és kulturális egység volt, szabad görög polgárok önként vállalt szerveződése. A görög városok együttműködését egy-egy fontos, mindenkit érintő esemény - így a Kr.e. 776-tól négy évente megrendezésre kerülő olimpiai játékok - vagy rosszabb esetben az idegen barbár törzsek támadásai "aktivizálták". Ilyenkor a városállamok laza politikai és gazdasági szövetsége igazi "nemzet-állammá" alakult, amely hosszú időn át sikerrel vette fel a harcot a betolakodókkal.

Az ókori görögök és az őket megelőző elő-ázsiai és egyiptomi kultúrák között a világról alkotott kép tekintetében is nagy különbségek voltak. A korábbi kultúrák esetében nagy szerep jutott a papságnak. Lényegében az ő dolguk volt a világ megismerése: tudásokra, ismereteikre kínosan vigyáztak, azokat soha nem osztották meg az emberekkel. Görögországban a tudás demokratizálódott, a megismerés minden polgár elemi jogává vált. Sajátosan új és emberséges világkép alakult ki, melyet Pythagorasz és követői egyfajta "számelmélet" formájában foglaltak össze.

A görög világmodell lényege, hogy a minket körülvevő világ első látszatra áttekinthetetlen és zavaros: a "káosz" világa csak akkor válik értelmezhető, ha annak számszerű összefüggéseit megismerjük. A jelenségek kusza világába a "forma" visz rendet. A jelenségeket önálló formájuk - megformáltságuk - teszik értelmezhető, kerek egésszé: a "kozmosz" nem más, mint az egymás mellett létező formai egységek jól áttekinthető, harmonikus egysége. Így válik - hála a létező formák megismerésének - a káosz "kozmosszá", a zűrzavar jól áttekinthető, kerek és önmagában zárt világmindenséggé.

A forma pedig - vélték az ókori görögök - mindig arányokat és viszonyításokat jelent. Utóbbi pedig mindig lemérhető és számokkal pontosan leírható, majd rendezhető és értelmezhető. A világ tehát a számokra felaprózott jelenségek összessége, ebből pedig az következik, hogy a jelenségek számjegyekkel "felírhatók". (Ma ezen az elven működik a digitalizálás és maga a számítógép is.)

A fenti szemlélet már régóta ott lappangott a görög emberek szemléletében, és azt az érzést erősítette, hogy a természet harmóniája nem más, mint a természeti jelenségek ésszerű rendje, a természetben működő erők egyensúlya, mozgások kiegyenlítődése, tehát a tökéletes nyugalom. Pythagorasz nem tett mást, mint korának jellegzetes szemléletét számokba foglalta.

Ma már tudjuk, hogy a körülöttünk lévő világ teljes megismeréséhez ennél is több kell. A görögök világszemlélete ismeretében mindenesetre a görög művészet és építészet könnyebben megérthető és magyarázható. A művészeti alkotás feladata a világegyetem harmonikus rendjének megmodellezése és bemutatása. Mindehhez viszonylag kevés, jól megválasztott témára volt szükség. Így választotta ki magának a szobrászat az sportot űző férfi alak, az atléta témáját. Hasonló módon vitte tökélyre tudását az építészet a görög templom - ezen belül is a dór templom - hibátlan megformálásával.

A görög templom alapformáját - hasonlóan a korábbi korok építészetéhez - a lakóház alaptípusából fejlesztették ki. A görög templom azonban nélkülözi a titokzatosságot, áttekinthetetlen misztikát: "mondanivalója" - üzenete - az istenekhez méltó tökéletesség térben és formában történő kifejezése. A legegyszerűbb templomtípus egyetlen, négyzetes alakú belső térből és ehhez ajtónyílással kapcsolódó előtérből áll - nagyon hasonlóan a már ismertetett mykénei kori fejedelmi lakóház típushoz, a megaronhoz. A négyzetes belső térben - naosz - helyezték el az isten szobrát. Az előteret a naosz két, kifutó oldalfala és a falvégei (ante-pillér) között elhelyezett két oszlop támasztotta alá. Az előtér elnevezése: pronaosz, az elrendezést megnevezése: "in antis".

Esetenként az apró templomépület hátsó, bejárattal átellenes homlokzatához is tornácot építettek (amphiantisz). Gyakran a falvégek elé még egy sor oszlopot állítottak: így alakult ki a prosztylosz elrendezés. Ha az oszlopsort az épület mind a négy oldalán körbevitték, peripterosz elrendezést kaptak. a legtöbb görög templom peripterosz elrendezésű. Az épület arányait leginkább a főhomlokzat oszlopainak száma határozta meg. 4,6,8,10 és 12 oszlopos homlokzatokat ismerünk.

A görög templomok közül a dór stílusú templom típusa alakult ki legkorábban. Lényegében a tornácos, oromzatos, lapos nyeregtetővel fedett fa templomot alakították át lépésről-lépésre kő szerkezetűvé. A fa templom szerkezeti felépítését és a konstrukció egyes elemeit megtartották, a tagozatok méreteit és arányait azonban az alkalmazott kő szerkezetek tartószerkezeti tulajdonságaihoz igazították (31. ábra).

A görög templomok alapegysége maga az oszlop: a templom minden egyes szerkezeti és formai eleme méreteiben és arányaiban az oszlophoz igazodik. E kapcsolatokat számokban fejezték ki: a szerkesztés mértékegységéül jellemző módon az oszloptörzs alsó keresztmetszetét választották, pontosabban az oszlop alsó, legszélesebb körmetszetén a kannelurákat (vájatok) érintő külső sugár méretét. Ez az alapegység a "modul": az egyes tagozatok mérete a modul tört része vagy éppen többszöröse.

A dór oszlop alsó harmada nagyjából függőleges, e felett a törzs "érzésvonal" mentén keskenyedik - sudarasodik - (entázis). Az oszlop törzsén függőleges irányban szegmens ívű vájatok - kannelúrák - futnak végig. E kialakítás szemléletesen mutatja az oszlop törzsében végbemenő erőjátékokat. Az oszlop és a rá támaszkodó gerenda kapcsolatát különösen biztonságosan kellett kialakítani. A gerenda nagy teherbírású, szabályos, négyzetes kőlapra támaszkodik (abacus). A szögletes formájú kőlap és a kör keresztmetszetű oszlop közé átmeneti tagozatot, az erő átadását jelképező, párnaszerűen szétterülő, kör keresztmetszetű "párnatagot" illesztettek (echinus).

Az oszlop feletti koronázó párkány lényegében az áthidalás, a belső födém és a tetőszerkezet ereszmegoldásából alakult ki. E jellegzetes, hármas tagolás a dór templomok koronázó párkányán mindenütt fellelhető. A párkány alsó sávja - gerendázat (architráv) - az oszlopköz áthidalását biztosítja (magassága1,5 modul). A födém fiókgerendái az oszlopok felett és az áthidalás középvonalában támaszkodnak rá az áthidaló gerendára. A feltámaszkodó födémgerendák bütüsorát a felületből kiemelkedő, álló kőlemezek jelképezik (triglif), közeiket vékony kőlapokkal rekesztik el (metópa). A kőlapok feladata csupán a térelválasztás, ezek a teherviselésben nem vettek részt: a párkány e felületeit díszítésre használták fel.

Az eresz formáját a merészen előrelépő koronázó tagozat (geizon) őrizte meg. A kiülő ereszt vízszintes kőlappal helyettesítették, amelynek kibillenését - nagyon hasonlóan a gerendavéges ereszmegoldáshoz - tartó kőtagozatok sora akadályozta meg. A függőlemez felett az esővíz elvezetésére szolgáló vízszintes csatornát végigfutó kősávval takarták(32. ábra).

A rövidebb homlokzatokat a nyeregtető oromzatát letakaró, lapos háromszög (timpanon) takarta. A templom alacsony alépítményen állt, a szintkülönbséget három fellépőből álló, körbefutó lépcsősorral hidalták át. A lépcsők a templomot körbefogó tornácra (pteroma) vezettek. A templom belső tere a templom tömegének egészéhez mérten igen kicsiny volt, csupán az isten szobor felállítására szolgált. Maga az istentisztelet a természetben folyt, a templom körül.

A felmérések során kiderült, hogy a görög templomok tele vannak apró szabálytalanságokkal: a méreteltérések azonban tudatos meggondolás eredményei voltak. Az apró "optikai" javításokkal az emberi szem és látás korlátaiból adódó, zavaró és bizonytalan torzulásokat korrigálták. Rájöttek például arra, hogy a templom alapsíkját akkor érezzük egyenesnek, ha az kismértékben domborodik. Az oszlopokat akkor észleljük függőlegesnek, ha azok kismértékben befelé dőlnek. A sarokoszlopok az erős ellenfényben látszólag "megvékonyodnak", ezért ezeket a közbenső oszlopoknál egy hajszálnyival szélesebbre faragták. A cél a látvány tökéletességének és zavartalan harmóniájának elérése volt.

Az olympiai Heraion templom tömör belső épületmagjának falai eredetileg még szárított anyagból készültek: a falak merevségét a főfalakra merőleges falnyelvekkel biztosították. A templom körbefutó oszlopsora eredetileg fából készült: ezeket fokozatosan cserélték ki kő oszlopokra. A korfui Artemisz templomon alakult ki végleg a rövidebb és hosszabb oldalak tökéletes aránya. A hosszoldalon a főhomlokzat oszlopainak számát megkétszerezték és az oszlopsort egy további oszloppal még kiegészítették (h = 2 * sz +1). A korfui Artemisz templom másik jellegzetessége a nyugati oromzat (tympanon) domborműve. Az oromzat tengelyében Gorgo Medusa félelmetes alakja trónol, két oldalán egy-egy párduc fekszik. Maga Perzeusz, Gorgo Medusa legyőzője nem látszik a domborműven. Dicső tettét azonban elvégezte, bizonyítja, hogy az oromzatban Gorgo mellett ott állnak már fiai: Pegazusz és Chryszaor. Ezeket a monda szerint Gorgo medusa akkor szülte, amikor feje lehullott. A dombormű a káoszt legyőző emberi értelem jelképes ábrázolása.

A szicíliai Selinus templom főhomlokzata előtt kettős oszlopsor épült, a templom előtti tornác mélysége így megkettőződött. Ezzel a templom fő nézete többlet hangsúlyt kapott, a bejárat fontossága láthatóan megnőtt. Poszeidonia (Paestum) bazilikájának külső oszlopsora érdemel említést. A templom vájatolt oszlopai a magasság kétötödéig enyhén vastagodnak, efelett merész íveléssel szűkülnek: az oszloptörzs sudarasodása ezzel még erőteljesebbé válik.

Delphoban a városállamok - poliszok - közül nem egy emelt az istenek iránt érzett hálából egy-egy apró "kincsesházat". Ezek közül is kiemelkedik tökéletes arányaival az athéniek épülete. Az "in antisz" elrendezésű, kisméretű templom minden egyes kövét pároszi márványból faragták. Az athéniek kincsesházának ellenpárja, a sziphonsziak kincsesháza csak töredékeiben maradt fenn. Ennek a kisméretű szentélynek arányai nyújtottabbak voltak, formálása szabadabb szemléletű. A templom kialakításában a jón templomtípus egyik előfutára.

A jón oszlop - szemben a dór oszloprenddel - lábazaton áll. A nyúlánk, finoman sudarasodó oszloptörzs felületét - szemben a dór oszlopok 16 vagy 20 kannelúrájával - 24 mély vájat tagolja. A teherátadást a két oldalt csiga vonalban visszatekeredő volutás fejezet és az erre támaszkodó, ugyancsak lekerekített élű fejlemez (abacus) biztosítja. A jón stílus sajátos jegyeit mutatta egykor a mára csupán romjaiban fennmaradt epheszoszi Artemiszion. Az épület eredeti megjelenését rajzokon rekonstruálták. Ennek alapján jól összehasonlíthatók a dór és a jón templomok egymástól eltérő sajátosságai.

A dór templom kialakítása tömzsi, erőtől duzzadó oszlopai "férfias" vonásokat mutatnak. A jón templom a fa templomokra emlékeztető, nyúlánk arányaival inkább "nőies" hatást kelt. A dór templomtípust a Peloponézoszon kedvelték, a jónt inkább Kis-Ázsiában. A dór templom arányai szigorúak, formái elvontak és geometrikusak. A jón templom sokkal inkább dekoratív. A dór arányaiban, felépítésében következetes, a jón szabálytalanabb, de elegánsabb és sokkal egyedibb. A dór oszloprend kötött, a jón változtatható.

Aigina Aphai temploma dór oszlopokkal épült, felfogása azonban sokkalta közelebb állt a jón rendszerhez. Érdekessége, hogy a kőből készült tagozatok egy része megőrizte eredeti színeit. A görög templomokat ugyanis mindig színezték. Az oszlopok és a gerendázat fehér színű volt, a triglif sötétkék, a függőlemezek alsó síkja élénk vörös. A levéldíszes ornamentika kék és vörös színezést kapott.

Az ókori görög kor művészeti eredményeinek összegzése az athéni Akropolisz (Kr.e. 5. évszázad) épületegyüttese (33. ábra). Meglepő módon szinte "össz-görög" alkotásnak tekinthető, hiszen a dór és jón stílus jegyeit egyesíti. Athén fellegvárának - akropoliszának - újbóli kiépítését a perzsákkal megkötött béke tette időszerűvé.

Az athéni fellegvár története egészen a mykénei korig nyúlik vissza. Korábban palota állt a sziklaháton, e körül szentélyeket emeltek. Később az épületegyüttest többször átépítették, bővítették. Az Athénba benyomuló perzsák Kr.e. 480-ban teljesen megsemmisítették a templom-együttest. Egy ideig nem is gondoltak újjáépítésére: a görög államok szövetségében vezető szerepet játszó Athén végül is szükségesnek tartotta, hogy elsőbbségét szövetségesei között nagyméretű, pompás építészeti alkotással bizonyítsa.

Az együttes tervek alapján épült fel: központi templomának, a Parthenonnak (34. ábra)(8. kép) (447-438) tervezőit is ismerjük. Az építész Iktinosz volt, segítőtársai Kallikratész, a szobrász Pheidiász és Anaxagorász, a filozófus. A Propylaiát Iktinosz tanítványa, Mnesziklész tervezte. A kelet-nyugat irányú sziklahátat fallal vették körül, melyhez elegáns kapuépítményt (Propylea) építettek. A 8 x 17 oszlopos dór peripterosz, a Parthenon az együttes hossztengelyéhez igazodik. Az épületek elhelyezése a hossztengelyhez igazodik, de a kompozíció egészében mégis aszimmetrikus.

Az athéni Akropolisz épületeit a "kontraposzt" szabályainak megfelelően telepítették. A kifejezés az ókori görög szobrászatból ismeretes: az álló ember szobrának egyensúlyát a függőleges tengelytől mindkét irányban elmozduló testrészek, a teherhordó láb, a törzs és a kimozduló kéz adták. Hasonló módon mozdul ki a kapuépítmény által meghatározott tengelyből egyik irányban a Partheon, a másikba pedig a Erechteion épülete. A kompozíció így változatos, életszerű, az elrendezést mégis a tökéletes kiegyensúlyozottság és harmónia jellemzi.

A Partheon épületének megformálása során Iktinosz és társai az addigi templomépítészet minden tapasztalatát felhasználták. (9. kép) A látvány javítását - optikai korrekció - számtalan eszköz szolgálta (az alapsík domborítása, a vízszintes vonalak ívelése, a falsíkok enyhe megdöntése, a sarokoszlop megszélesítése). Az épületet finom szemcséjű pentelikoni márványból építették, rendkívül pontos munkával. A belső teret két, emeletes oszlopsor osztotta hajókra, az oszlopok a bejárattal átellenes, hátsó oldalon befordultak. Ebben a viszonylag tágas térben kapott helyet Pheidiász alkotása, az elefántcsontból faragott, arannyal díszített Athéné szobor.

Hasonló szemlélettel épültek az együttes további épületei is. A Propylaia oszlopos kapuépítményével a sziklaoromra helyezett, sudár jón oszlopokkal díszített Niké templom és a Pinakotheka tart egyensúlyt. Az Erechteion (10. kép) is jón stílusú templom. Hármas tagozódású tömegét egy függőleges központi tengely köré komponálták. Az épület változatos megjelenését fokozza, hogy zárt tömegű és nyitott tömegek váltogatják egymást: a Partheonnal szemben álló csarnok építményen a jón oszlopokat törékeny, kedves női alakok, a "kariatidák" támasztják alá (35. ábra)(11. kép).

Az Akropolisz együttesének kompozíciója elárulja, hogy a görögök a nagyobb együttesek megformálásában is nagy tudással rendelkeztek. Megmutatkozik ez városépítészetükben is. A legrégebbi városok alaprajza a természetes adottságokhoz, a domborzat jellegzetességeihez igazodtak. Ezek az organikus - a természeti adottságok szerint "szabályos" - települések később háborúk áldozatai lettek. Helyükre szabályos, hálós alaprajzú városokat emeltek. A kolóniák - gyarmatok - települései már eredetileg is egyenes, derékszögű utcákkal épültek, nagyjából azonos lakótömbökkel. A középületeket és a városi tereket egy-egy "kihagyott" lakótömb helyén létesítették. A legismertebb városrendező Hippodamosz volt: legjelentősebb műve a perzsák által lerombolt Milétosz újjáépítése volt.

Priene városa (36. ábra) már a hellenizmus korában, Kr.e. 4. évszázadban épült. Jellegzetessége, hogy bár erősen lejtős terepre épült, utcarendszere mégis szabályos, derékszögű. A tengerparttal párhuzamos széles utcákra lépcsős keresztutcákat építettek. Központjában oszlopcsarnokkal szegélyezett, nyitott városi tér - az agóra - állt. A szabályos tömbökbe épült lakóházak alaprajzi elrendezése továbbra is aszimmetrikus volt, - ez a görög lakóházépítés régi hagyományainak felelt meg - a lakószobák pedig belső udvarra néztek. Megnőtt azonban a reprezentálásra szolgáló helyiségek száma, ezek közül méreteiben kiemelkedett a fogadóterem, az andron. Később a fogadóterem előtti udvart oszlopsorral vették körül (perisztylium).

A hellenizmus az ókori görög kultúra utolsó, jelentős szakasza volt, virágzásának a római hódítás vetett véget a Kr.e. 1. évszázadban. A hellenisztikus társadalom felépítése a római világbirodalom kibontakozása idején már nem az önálló városállamok szövetségére, sokkal inkább erős központi hatalomra támaszkodott. A korszak legismertebb alakja, Nagy Sándor (Kr.e. 336-323) uralkodása alatt hatalmas emléképítmények - halikarnasszoszi mauzóleum, xanthoszi Nereida-emlék - épültek. A hatalmas építmények méreteiben a perzsa sírokra emlékeztettek, részletképzésükben a hagyományos görög templom formáira találunk.

A pergamoni Akropolisz (37. ábra) együttese a városi építészet nagyméretű alkotása volt. Az épületek elrendezése igen festői, a kompozíció látványos volt. Az együttes központjában a város tanácsháza és színházépülete állt. A görög színházakról tudni kell, hogy korábban vallási jellegű építmények - a Dionyszosz tiszteletére rendezett ünnepi játékok színhelyei - voltak, ezek a játékok később elvilágiasodtak. Az előadások egyre látványosabbá váltak, nagy tömegeket vonzottak, ezért gondoskodni kellett a közönség kényelméről. Az ókori görög színház félköríves, lépcsős nézőtérből (cavea), kör alaprajzú játéktérből (orchestra) és alacsony raktárból (szkéne) áll. Utóbbi a nézőtérrel szemben létesült, homlokzatára az előadás díszleteit rögzítették. A lépcsős görög színház elhelyezésére minden esetben a természetben kerestek megfelelő helyet: a félköríves nézőtér így a dombok oldalába simul. Több színházépület is fennmaradt, közülük a leghíresebb az athéni Dionyszosz színház és az epidauroszi színház.

Meg kell jegyezni, hogy a görög építészek szinte minden esetben a színházépületek elhelyezéséhez hasonlóan jártak el az épületek telepítésekor. A természet adottságait ügyesen kihasználták, de nem törekedtek a táj gyökeres átalakítására. A görög templomoknak a színházakhoz hasonlóan kerestek megfelelő helyet a természetben. A görög táj legszebb pontjaira, árnyas ligetekbe, fákkal övezett dombtetőre vagy éppen a tenger sziklás partára építették azokat. Az épület szögletes, geometrikus formáit körbefutó oszlopsor lágyította.

A görög templom körbefutó oszlopsorának azonban más szerepe is volt: a tornác lényegében "se nem belső, se nem külső" átmeneti térként vette körül a templomot. Kilépve a templomtérből az oszlopokon keresztül tűnt fel a környező táj és növényzet. Ellenkező irányból jőve pedig a körbefutó tornác köszöntötte és fogadta be a látogatót.

Az ókori görögség építészettörténete a hellenizmus monumentális alkotásaival zárul: Kr.e. 133-ban aztán az ország végérvényesen Róma tartománya - provinciája - lett.

 
 

 

Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 67206
Hónap: 1621
Nap: 73